2022. Nyár
Mivel az első hetek sajnos nagyon hasfájósak és nagyon sírósak voltak, ezért nyilván Babó sokat volt karban cipelve. Függőlegesben nyugodtabb volt, bár nem mindig persze. De az egyetlen póz, ahogy időnként el is aludt, a mellünkön fekve, felhúzott lábakkal volt. Ez pedig a hordozók tipikus babapóza, mint kiderült…
Sosem gondoltam, hogy hordozni fogok. Örültem, hogy kibújt a pocakomból, és nem kell már cipelnem folyton a picit, és ugyanígy voltam vele anno Dolli esetében is. Erre tessék, úgy tűnik másképp nem megy…
Kaptunk hordozót innen is onnan is, és bizony rá kellett jönnöm, hogy nem véletlen vannak ebben a témában is tanácsadók, és annyi sok hordozó, mert bizony nem véletlen üvöltött ezekben is Babó… Úgyhogy elmentem egy hordozási tanácsadásra, ahol jól megmutatták, hogy milyennek is kellene ennek lenni… És láss csodát, Babó a két órás tanácsadást átaludta rám kötve. Ennyi. Nosza, rendeltem is gyorsan egy félcsatos kis csodát, és azóta bizony már sokszor adta vissza a két kezem szabadságát ez a kis rongydarabka 🙂
Első utunkon elsétáltunk Dollival a patikába, és olyan jó volt, hogy Babó csendben aludt, én közben tudtam fogni Dolli kezét, és nyugisan sétáltunk, és eső után csigákat kerestünk… Idilli volt. Remélem még sok ilyen alkalom lesz, ha már erre adtam a fejem… 😀
2022. Április – Május
Ami a legfontosabbá vált számunkra, hogy ne hanyagoljuk el egymást a pici érkezése miatt. Mindent próbálunk megtenni apával, hogy Dollival is kellő időt töltsünk együtt, és négyesben is legyenek programok. Ezért kialakulni látszik egy kicsit aktívabb életvitel, mint amilyen eddig volt. Mivel nem ehhez vagyunk szokva, mondhatni „kivagyunk, mint a kutya” 😀
Én már nagyjából helyrejöttem, bár azért még a terhelést nem bírom, de azért bevállaltunk két programot is még májusban.
Az egyik, hogy elmentünk a Dínó parkba Budakeszire. Dolli roppantul élvezte, nagyon tetszettek neki a hatalmas állatok. Babakocsival éppenséggel nem volt könnyen járható a terep, de megoldottuk, és a pici átaludta nagyjából az egészet.
Majd ezek után gyereknap volt, amit mi a budaörsi reptéren töltöttünk, vagyis csak egy kis részét, mert ezt a pici nem annyira szerette… Meg a tömeg is túl nagy volt, a helikopterezésnél kb 2 órás sor állt… Így igazából nem volt egy nagy élmény, de megfogadtam, hogy egy nyugisabb időben elvisszük majd Dollit repülni. Úgyis nagyon szeretné már kipróbálni, mondogatja néha, hogy ő még sohasem repült… Hát lánykám, képzeld, én meg 29 éves koromig nem repültem… na?! 😀
Emellett igyekszünk sok közös programot csinálni, ha mást nem is, csak elmenni fagyizni együtt a jó időben, vagy közösen társasozni, kártyázni… És eddig (lekopogom) úgy tűnik, hogy működik a dolog, Dollinak áldott jó természete van, és úgy látszik, hogy tényleg elfogadással és szeretettel közelít a picihez, mi meg igyekszünk mindent megtenni, hogy ne érezze a hiányunkat, és ne azt kapja folyton, hogy „várj”, „majd mindjárt”, stb.
Úgy eltelt ez a két hét, hogy észre sem vettem, az az igazság. Tényleg nem tudnám megmondani, mi történt két hét alatt. Összefolyt, és elmúlt.
De mi is van most, nézzük:
- Anna Dorkának még mindig nem tudtuk eldönteni igazából a nevét. Oké, hogy anyakönyvezve van, de valahogy nem áll a szánkra egyik neve sem. Még gondolkodnunk kell, ha valaki megkérdezi, hogy hívják. Néha Anna babának hívom, néha Dorkának vagy Dorka babának, néha Dorcinak, de ez nem jó, mert erre Dolli is odafigyel, mivel őt meg sokszor Dolcizom.. 😀 És valahogy egyik verzió sem olyan „igazi”. Sebaj, alakul még majd.
- Minden esetre Babó egyre erősebb. Már napok óta látjuk, hogy ha hasra fordítjuk, akkor szépen, kicsit emelve át tudja fordítani a fejecskéjét egyik oldalról a másikra, teljesen. Én már nem emlékszem ezekre a dolgokra, hogy mit mikor kellene tudnia csinálni, de a védőnő azt mondta, hogy ez olyan 1-1,5 hós korban elvárás. Hát az még odébb van. Emellett manónak a tüdeje is piszok erős, az tuti. Én a magam részéről komolyan úgy érzem, hogy kis mértékben már halláskárosodást szenvedtem, és még csak az elején járunk. Olyan üvöltéseket, amiket Dorka rendez, én még nem tapasztaltam. Őrület.
- Dollika nagyon kedvesen próbál barátkozni a helyzettel, tényleg úgy látom, hogy örül neki, hogy van a hugi, de persze az ordítós sírásokat nem igazán bírja ő sem. Ennek ellenére mikor kimozdulunk, mondja, hogy a pici is jöjjön velünk. Többször kéri, hogy kézbe foghassa, és sokszor megy oda hozzá, hogy milyen cuki aranyos pici baba, és simogatja a fejecskéjét…. 🙂 Persze nehezebb most, hogy nem tudok bármikor teljesen rá figyelni, és ezt érzi is, azt látom, de nem tudja megfogalmazni még az érzéseit. Toleráns, és próbál alkalmazkodni, én meg próbálok annyiszor ténylegesen rá figyelni, amennyiszer csak tudok.
- Időnként elmegyünk itthonról együtt, és olyankor Dolli mindig szeretné tolni a babakocsit. Egyre ügyesebben csinálja. 🙂 Mindemellett Dolli épp most tanul két keréken biciklizni. Nem értelemszerű neki a dolog, nem megy olyan könnyen, mint a számok vagy betűk világa, de azért lassacskán alakul.
Ahogyan az várható volt, teljesen felborultak a mindennapjaink.
A pici 11 napos most. A regenerálódás nekem még javában zajlik, így nem vagyok még képes olyan hétköznapi mutatványokra, mint csak úgy felszaladni valamiért az emeletre, vagy egy lendülettel kitakarítani, stb. Így az esti megszokott rituálé teljesen átalakult, leginkább nélkülem zajlik jelenleg, remélem, hamarosan újra csatlakozhatok majd hozzá. Én lent maradtam a picivel a nappaliban, itt töltjük a napjainkat – és az éjszakákat is. Így legalább fent a többiek tudnak aludni.
A férjem épp tegnap kérdezte, hogy mikor lesz a picinek helye a gyerekszobában (az emeleten). Gyorsan végiggondoltam, hogy az mivel is járna, és bevallom, nem tudom hogyan lenne érdemes megoldani. Ahhoz egyrészt az kell, hogy én már stabilan jól legyek, újra teljes értékű egészségnek örvendjek. Másrészt ebben az esetben az éjjeli etetések mindenki ébredését okozzák majd, nem úgy, mint most. Így őszintén tanácstalan vagyok ebben a kérdésben. Mert persze jó lenne, már így az elején összeszoktatni a két csajszit, de azért nem mindenáron. (Dolli jellemzően elég könnyen lebetegszik, ha nem alussza ki magát, tehát pl. ha kimaradnak a délutáni alvások 1-2 nap, vagy korábban kell kelni reggel egy pár napig, könnyen összeszed valamit az oviban…)
Amúgy Dolli a szülés előtti hetekben itthon volt velünk, hogy ne hozzon haza semmilyen bacit, amivel kizárhatnánk magunkat az itthonszülés lehetőségéből. Aztán még pár napot utána is itthon töltött, barátkozott a helyzettel, alakult az új családunk. Viszont most már ovi van, így kicsit megint más minden. Hiányzik, hogy nincs itthon nap közben, ugyanakkor persze könnyebb is a gyógyulás, hogy pihenhetek kicsit, amíg a kicsi alszik…
Apa közben próbálja tartani az egyensúlyt. Ő most az „anyataxi”, Dollit hozza-viszi az oviba, ő a beszerző, a fuvaros, ha menni kell bárhova, és mellette próbálja a munkahelyén is tartani a frontot, ha csak félgőzzel is… Így 11 nap után már látszik, hogy nem akarja ő ezt már sokáig így, csak, ha nagyon muszáj… Úgy tűnik, sokkal csábítóbb a 8-10 órás munkaidő az irodában… Sajnos a gyógyulásomat nem tudom külön sürgetni, de azért igyekszem a ház körül kisebb dolgokat tevékenykedni. Meg persze napi pár órában szoptatni – pelust cserélni – nyűgöt elűzni, és közben délután Dollival is szocializálódni. Gondolom, majd csak belerázódunk valahogy, most még elég kaotikus minden.
2021 augusztus – 2022 április – Az a 9 hónap
Nem is akárhogyan. Dolli anno magánkórházban született, mert az orvosom, akiben nagyon megbíztam, csak abban a bizonyos kórházban vezet szüléseket. Viszont most kiderült még a 9 hónap elején, hogy ő a szülés idején kb másfél hónapot szabadságon lesz, és nem fog tudni minket kísérni. Így szomorúságunkban elkezdtük nézegetni az alternatív megoldásokat.
Államiban nem szerettem volna szülni, mert rettenetesen sok rosszat hallok róla, így végül az itthon szülés mellett döntöttünk. Bábákkal, itthoni nyugiban. Éjjel kezdődött a vajúdás, így reggel, mikor Dolli felkelt, apa elvitte őt a nagyihoz, hogy ne legyen tanúja az eseményeknek. Neki ez még nem való…
Így születtünk meg, 2022. április 29-én, 15:10-kor a saját ágyunkban. A bábák estig maradtak, Dolli pedig másnap jött haza.
Természetesen a pici épp teli torokból üvöltött, amikor Dolli belépett az ajtón, így az első találkozás nem volt épp zökkenőmentes, Dolli távolságot tartott, és eléggé megszeppent. De azóta azért érik a kapcsolat, és már 10 nap eltelt. Dolli eddig kétszer kérte, hogy megfoghassa karba a picit, ezen kívül sokszor simogatja a kis buksiját, és próbálja a saját módján kifejezni a szeretetét. Elbűvölőek együtt.
A pici pedig szerintem tisztára olyan, mint Dolli volt kicsinek. Úgy értem ránézésre nem tudnám megmondani, hogy apja vagy anyja, inkább a tesóra hasonlít 🙂
Tartom a korábbi meglátásaim és véleményem, ez a 9 hónap sem volt életem legszebb időszaka. 😀
Lehet, hogy a hiba bennem van, de valahogy nem sikerült olyan csodásan éreznem magam most sem. Az első 4 hónapot most is végig émelyegtem, fogytam ezerrel, a legalja felöltözve (melegítő cuccban) 48kg volt… 🙁 Végig igaz volt, hogy nem bírtam aludni, az elején a rosszulléttől, utána csak mert folyton wc-re jártam éjjel is, végig. Izomgörcsök, „mindenemfáj”, „nembírokjárnisem”, megőrülök.
A tejem érdekes módon még márciusban megindult, bőven egy hónappal a szülés előtt. Ezt nem nagyon tudtam mire vélni, minden esetre a védőnő csak annyit mondott, hogy ne piszkáljam, nem fog begyulladni a mellem. Így csak hagytam, és legalább szülés után már bőven volt mit hamizni a picinek…
A legnagyobb különbség ebben a 9 hónapban természetesen az volt, hogy már nem voltunk egyedül. A nővérke is velünk várta a kistesó érkezését, nagy volt az izgalom. Barátunk lett a Bartos Erika féle Kistestvér Nagytestvér könyv, sokat forgattuk, és mivel a mi 9 hónapunk épp egybeesett a könyvben ábrázolt ciklussal, amiben szintén addigra várták a kistesót, amikorra mi (amikor a tulipánok nyílnak), így Dolli is könnyen be tudta azonosítani, hogy hol is tartunk a folyamatban.
Dolli gyakran kérdezgette, hogy odabent sötét van-e a kicsinek, és hogy nem fél-e odabent a sötétben, illetve, ami nagyon foglalkoztatta, hogy mi lesz, ha épp nem lesz nyitva a pocakom, amikor a kistesó meg akar születni?! 🙂 No, hát egy 4 éves fejében bizony ilyen gondolatok vannak…
Gyakran puszilgatta a pocakomat, meg odabújt hozzá, és mondta, ha érezte, hogy a kicsi rugdos. Természetesen a kicsi meg mindig odahúzódott, ahol érezte a nővérkéjét, így erősödött a várakozás Dolliban….
Aztán eljött a születés napja…
Épp készülődtünk az utolsó nyaralásra ebben a szezonban… Fura volt, hogy a ciklusomnak már épp el kellett volna múlnia, mire indulunk, de még el sem kezdődött…. A teszt viszont nem hazudott, keményen pozitív lett, amin nem kicsit lepődtünk meg.
Mondtam is a férjemnek este, hogy pozitív lett a teszt.
Jött a válasz: Milyen teszt?!
Na milyen?! Covid vaze. 😀
Oké, ő is megdöbbent. Nem terveztük. De így alakult. És, ha ennyire jönni akart, hát jöjjön… Ó te jó ég!