Még egy téma, amiről le szeretném rántani a leplet. Ugyanis egészen az első alkalomig szentül hittem abban a képben, amit a világ mutat a szoptatás szépségéről. Hiszen csodálatos dolog a saját testemből etetni azt a kis pici csöppet, aki az imént született… nem igaz? Szinte vártam, hogy ha már vége a szülés küzdelmeinek, akkor végre megpihenve egyesüljünk egy első szopival.

Még szerencsém is volt, mert Dolly igen erős ösztönökkel született, és az első pillanattól fogva nagyon ügyesen szopizott, nem bizonytalankodott, határozott és erős baba volt. Csak úgy tűnik, én nem voltam ennyire erős… Az első szívások után legszívesebben felkiáltottam volna, csak nem akartam megijeszteni a picit. Olyan érzés volt, mintha késsel vagdosnák a mellbimbómat. Már az első estén mindkét mellemen véres sebek éktelenkedtek, még a hálóing érintésétől is a hideg kilelt. A baba pedig természetesen az egész második napot átszopizta, ahogy azt rendes babának kell.

Most biztos azt mondod, hogy rosszul tettem mellre a babát, és ennek nem szabad fájnia. Nos, a hiba ott van ezzel, hogy a kórházban az első alkalmakkor szoptatási tanácsadók segítettek, és ők tették a mellemre a babámat, mindannyian azt mondták, hogy helyesen van rajta, jól szopik, és minden a legnagyobb rendben van. És persze, hogy ennek nem kellene fájnia. Én pedig végigbőgtem minden etetést, és inkább szültem volna még hármat…

Aztán az egyik ápoló használt egy hasonlatot, amit még meg is tudtam érteni. Azt mondta, olyan ez, mint az új cipő. Először be kell törni, hogy utána kényelmes legyen.

Nos, jelentem, be lettem törve. Másfél hét alatt gyógyultak be a melleim, azóta jól bírják a nyúzást, amiből jut nekik rendesen. Nem mondom, hogy teljesen fájdalommentes a dolog, ellenben gyakran kellemetlen. De azóta néha még a szépséget is sikerül meglátnom a dologban, és tényleg igyekszem nem látványosan unatkozni egy-egy 40-50 perces etetés alatt egy helyben szobrozva. 🙂

A szoptatási pozíciókat illetően sokat próbálkoztam. Kaptam kölcsön szopipárnát is, annak igen nagy hasznát vettem, tényleg sokat segített, hogy ne fájjon a hátam, amíg tartom a gyereket. Mert azért már egy 3-4 kilós gyereket is elég kemény edzésnek bizonyul 30-50 percet tartani. Aztán végül az oldalt fekve és a hanyattfekvő pozíciók jöttek be leginkább, így néha még pihenni is sikerült.

Aztán ott a tejtermelés kérdése. Nyilván szerencsés vagyok, hogy van tejem, tudom, hogy sokan küzdenek érte, hogy szoptathassák a babájukat. Azonban itt is előjönnek érdekes momentumok. Amikor a semmiből megindul a tejleadó reflex, és hirtelen hatalmas foltok éktelenkednek a ruhámon, az kicsit kellemetlen. Főleg, ha nem otthon vagyok, ahol át is lehet öltözni. Hogy szopi közben a másik ciciből is folyik vagy 30-50ml tej, eláztatva mindent. Így lett teljesen mindennapos, hogy minimum melltartóbetéttel, de inkább négybe hajtott textilpelussal kitömve élem napjaim, ami persze a melleimnek nem annyira jó, de jobb, mint, ha mindenem folyton át lenne ázva. Viszont rászoktam, hogy azt a plusz kifolyó tejet szopizáskor összegyűjtöm, így legalább van itthon eltéve a mélyhűtőbe egy kis tartalék. Mivel a fejést azt nem bírom (becsomósodik tőle a mellem valamiért), ezért ez kifejezetten megkönnyíti a dolgot.

Bevallom, akármennyire is dicsőíti a világ ezt a szoptatásos dolgot, nekem valahogy annyira nem jön be. Meg lehet kövezni érte nyugodtan, de én így látom. Persze, nyilván kényelmes, mert mindig gyorsan van kaja a picinek, ha kell. És biztosan visszasírom majd, amikor már neki is főzni kell nap mint nap. De ettől még csak kényelmesebb és praktikusabb lesz, nem olyan rózsaszín ködös leányálom, mint amilyennek a világ gondolja.

Persze, ez az én esetem. Nyilván nem mindenkinek ilyen, és nem mindenki így éli meg, hiszen akkor minden gyerek tápszeres lenne 😀 Én is kitartok még, szeretném, ha Dolly anyatejet kapna, ameddig csak lehetséges. És örülök, hogy ezt egyelőre megadhatom neki.