Első körben le szeretném szögezni, hogy nem fogsz rémsztorikat olvasni az alábbi cikkben. Abból épp elég van a neten, de ezeket minden kismamának betiltanám. Semmi szükség rá, hogy mások – néhol akár kiszínezett – borzalmaival a fejedben indulj szülni.

Amire viszont nagyon is szükség van, hogy fejben helyre tedd az egész szülés mizériát, és akár még a környezeteddel való kapcsolatodat is. Mindjárt mondom, miért.

Egy kis háttérsztori

Amit az én hátteremről érdemes megemlíteni, hogy anyukámnak anno borzalmas szülésélménye volt. Ez nyilván nem jó dolog, de ami talán még nagyobb baj, hogy én ezt életem során nagyon sokszor végighallgattam. Annyiszor, hogy már néha úgy éreztem, mintha én tehetnék az egészről. Igazából senkinek nem kellett volna csodálkoznia azon sem, ha elhatározom, hogy én bizony nem vállalok gyereket.

Ezek után anyukámnak feltett szándéka volt, hogy velem tart a kórházba, és csak a férjem létezése akadályozta meg, hogy a szülőszobára akarjon jönni. Mindeközben azért drukkolt fennhangon, hogy “csak legyél már túl rajta”. Fel sem merült a fejében, hogy egyrészt nem szeretném a szülésem során magam mellett tudni azt a borzalmat, amit ő képvisel a fejemben ezzel a témával kapcsolatban (amiatt, hogy egész életemben ezt hallgattam), másrészt, hogy a szülést nem csak túlélni, hanem átélni, megélni is lehet, és, hogy ez nem valami ördögtől való borzalom, hanem akár szép élmény is lehet. Hiszen életet adsz a gyermekednek, nem igaz?

Tanulság: akármilyen negatív szülésélményed is volt, ne traktáld vele a gyereked! Ha kérdezi, mondj el annyit, amennyit fel tud dolgozni. Nincs szüksége a tudatalatti blokkra, amit le kell majd egyszer küzdenie, anélkül, hogy akár tudna a létezéséről.

A tudat jelentősége

Elképesztő, hogy mennyire sokat számít, hogy fejben rendben vagy-e. Az orvosom szerint a szülőszobán nem igaz a 80-20-as szabály (melyből a 80 lenne a mentális felkészültség 20 a fizikai a sikerességhez), inkább 99-1-re tenné az arányt. És úgy gondolom, igaza lenne.

A legfontosabb szabály, amit az orvosomtól tanultam:

Egy nő vagy fél vagy szül. A kettő együtt nem megy.

Ami kell a félelem elhagyása mellett, az egy jó adag dac: márpedig most megszülöm!

És ezt meg is tapasztaltam. Amíg van benned parányi félelem is, akár a fájdalomtól, akár a császártól, a gátmetszéstől, attól, hogy mi lesz ezután, akár bármitől, ami ezt az egész folyamatot körülveszi, addig nem fogsz tudni természetes úton megszülni.

Amíg van benned szemernyi kétely, hogy sikerülni fog-e, addig nem fog. Amíg nem vagy képes átadni magad a folyamatnak, amíg ellenállsz, amíg küzdesz ellene, addig csak kínzod magad, és veszélyezteted mindkettőtöket. Mert nem fog menni.

A babád pedig érzi, és hidd el, együttműködik veled. Ha érzi, hogy nem akarod megszülni, nem akar majd kijönni. Ebből lesz a szülésgyengeség, a sürgősségi császár, és a “túlélésre hajtás”.

Ketten egy csapat vagytok

A babáddal ez az első igazán nagy csapatmunkátok. Ő csak segíteni tud neked, abban, amit akarsz. Amiben hiszel. Amit fejben eldöntöttél.

Ha eldöntötted, hogy megszülöd, hogy ideje kijönnie, hogy nem vagy hajlandó őt ebben gátolni holmi félelem által feszülő izmokkal, akkor – nem viccelek – beszéld ezt meg vele! Ő pedig – tényleg, hidd el – együtt fog működni veled. Ha igazán akarod, nem csak mondogatod.

Saját sztori az elme munkájáról

Az utolsó előtti héten realizáltam, hogy bármennyire is célozgattam anyukámnak arra, hogy nem fogjuk őt magunkkal vinni a kórházba (a fenti okokból), ő még mindig szentül hitte, hogy a váróban üli végig a teljes vajúdásomat, ha az egy egész napot jelent, akkor is. Ugyanekkor esett le az is, hogy ez mekkora terhet tett a vállamra. Így nem volt más választásom, hiába tudtam, hogy anyut nagyon negatívan fogja érinteni, és meg fogom bántani, és átbőgi majd az éjszakát, és majd ezt is sokáig hallgathatom, kerek perec tisztáznom kellett ezt vele.

Emellett volt még egy teher rajtam. Nagyjából ugyanekkor megtudtam, hogy a kórház, ahol szülni fogok, csak 1 héttel hagyja túlhordani a babát (máshol ez inkább 2 hét szokott lenni), vagyis legkésőbb a 41. héten megindítják a szülést. Na nem mintha túl akartam volna hordani, szívem szerint hetekkel hamarabb megszültem volna, de az érzés, hogy keretek közé zártak, és az általam annyira rettegett orvosi beavatkozás (minden vágyam volt, hogy természetes úton szüljek, beavatkozások nélkül) ennyire közel került, beindított egy kis ketyegő órát a fülemben, és hihetetlen stresszfaktorrá vált.

Elhatároztam hát, hogy helyükre teszem a dolgokat, és megbeszélem Dollyval, hogy mi lenne a legjobb.

Közeledett a karácsony is, a hétköznapok még mindig pörgősek, rohanósak voltak, csak hétvégén tudtunk lassítani kicsit. Márpedig a karácsony és a szilveszter is hétvégére estek, tehát az utolsó nyugis decemberi hétvége felé közeledtünk, ami a kiírt dátumunk előtt volt. Megbeszéltük hát a picivel, hogy a legjobb az lenne, ha ezen az utolsó nyugis hétvégén születne, akkor jobban tudnánk egymásra koncentrálni, és karácsonyra haza is mehetnénk.

Ezen hétvége előtt pénteken pedig megejtettem anyuval is az ominózus beszélgetést. Igen, azonnali sírás és értetlenkedés volt a reakció, és jöttek a “bezzeg másoknál…” mondatok. De tudtam, hogy ez így lesz jobb a picinek és nekem. Néha fel kell állítani a prioritásokat.

Aznap este lehulltak a kövek a vállamról, majd egy jó nagy alvást követően pedig szombat reggel megérkeztek az első jósló fájások, amiket persze akkor még nem ismertem fel. Egész nap fájdogált, de elég rendszertelenül, néha 3-5 percenként, néha 2-3 óránként jött egy kisebb fájás, de hát kicsire nem adunk, úgyhogy még elszaladtunk megvenni pár apróságot karácsonyra, és az egészet talán nem is említettem a férjemnek, mert nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Bár estére azért már sejtettem, hogy lassan közeledünk a célhoz, de nem éreztem komolynak a helyzetet.

Úgyhogy lefeküdtem aludni, majd fél óra múlva úgy ugrottam ki az ágyból, mintha kilöktek volna belőle. Mikor mondtam a férjemnek, hogy ezek bizony kapásból 5 percesek, azt hitte a híresen alacsony fájdalomküszöbömmel csinálom a műbalhét, és majd jól hazaküldenek minket a kórházból 😀 (de ezt csak utólag vallotta be, méltó támaszunk volt végig)

Ami a szülőszobán a legfontosabb

Gyakorlatban a légzés. Ha jön egy összehúzódás (fejben se nevezd fájásnak, mert akkor jobban fáj), hosszú, lassú, mély légzéssel kezeld, hagyd, hogy átmenjen rajtad. Ne tartsd vissza, ne küzdj ellene, ne feszítsd meg az izmaid. Lazulj el, és hagyd elmenni.

Egy idő után az összehúzódások végén egy toló érzést fogsz érezni, amitől ösztönösen visszatartod a légzésed és tolni kezdesz. Erre figyelnek majd az orvosok, ekkor lépsz át a kitolási szakaszba. Fontos, hogy csak akkor tolj, amikor érzed, hogy tolni kell. Azon kívül ne!

Fejben a legfontosabb, hogy nyugodt legyél, ne félj, ne aggódj, ne hitetlenkedj! Ha tudsz, két összehúzódás között pihenj, akár aludj. Mi éjjel szültünk, hidd el, 3-4 perc alvás megadja az erőt a következő menethez 🙂

Fontos a megfelelő pozíció megtalálása is. Próbálj ki nyugodtan többféle helyzetet, és azt válaszd, amiben a legjobban tudsz erőt kifejteni. Nekem volt olyan póz, amiben biztosan éreztem, hogy így soha nem fog kijönni a baba. Ha ilyet érzel, változtass! Használd ki a gravitáció erejét is, ha tudod, tényleg sokat segít.

Semmi másra ne figyelj, csak magadra és a picire. Ha fejben máshol vagy, csak hátráltatod magatokat. Akár mondogasd magadban, hogy meg fogod szülni, és hogy nem vagy hajlandó félni, biztasd magad, és fókuszálj! Semmi másra nincs szükséged.

Orvosi tipp: nekem nagyon humánusnak tűnik, hátha szükséged lehet rá: ha oxitocint akarnak adni (gyakran csak azért, hogy közelebb hozzák az összehúzódásokat, és kicsit gyorsítsák a folyamatot), akkor kérd meg, hogy először ne egyből vénásan adják. Nekem egy pici géztekercset itattak át vele, és azt kellett az egyik orrlukamba tennem, onnan szívódott fel, ahogy lélegeztem. Mégis csak jobb, mint a szuri, nem igaz? 🙂

Tanulság: ha fejben rendben vagy, minden rendben lesz! 🙂