Ha azt hiszed, anyává akkor válsz, amikor megfogan benned a gyermeked, tévedsz. Még akkor sem, amikor megszülöd. Ez nem attól függ, hogy van-e gyermeked.

Biztosan ismersz olyan nőt a környezetedben (de igaz ez a férfiakra, apákra is), akivel kapcsolatban úgy érzed, nem való neki a gyerek. Hogy nála a gyerek nincs jó helyen. Ez azért van így, mert az illető nem vált anyává. Ő jó esetben gondozó, ápoló, felügyelő. Rossz esetben még ez sem.

De szerencsére a természet egyensúlyához a másik oldalra is szükség van, így vannak olyanok, akik már azelőtt is anyává válnak, hogy megadatna nekik a gyermek. Ez egy érzés, amit addig nem tudsz elképzelni és megérteni, amíg meg nem éled.

Olyan idilli volt előtte…

Bizonyára nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, nekem hónapokba telt a kislányom születése után, hogy elkezdtem érezni, hogy változom. Úgy gondolom, azért tartott ilyen sokáig, mert a babám születése előtti életemet nagyon szerettem, úgy, ahogy volt, és nagyon nehezemre esett elengedni. Imádtam a munkámat, nyugodtan éltem a napjaim, vállalkozó lévén saját időbeosztással. Nyugis esték és hétvégék a férjemmel, kirándulások, nyaralások… mi kell még?!

Na igen… egy gyerek. 🙂

És akkor ez az egész, ami volt, és jó volt, megváltozik. Eltűnik. Teljesen átalakul. És az egészről egy 3 kilós, magatehetetlen, életképtelen kis csöpp tehet. Aki nem hagy aludni. Aki nem hagyja, hogy önmagad légy. És egy ilyen helyzetben, amikor rájössz, hogy búcsút kell mondanod mindennek, ami eddig olyan jó volt, nehéz hirtelen anyává válni. Úgy igazán anyává. Aki imádja, türelmesen neveli, ápolja azt a kis apróságot, aki mindennek az okozója.

Ha megtalálod az egyensúlyod, megérkezel

Én akkor kezdtem érezni, hogy helyükre kerülnek a dolgok, amikor Dollynak elkezdett kinyílni az értelme. Ahogy láttam, hogy napról-napra élénkebb tekintettel néz, hogy elkezdett kacarászni, és egyre elbővölőbb dolgokat művel… Hogy megörül, amikor meglát, és láthatóan másképp örül nekem, az anyjának, mint bárki másnak. Egyszerűen elkezdtem szívből szeretni, ezt az állandóan mosolygós, tündéri hangocskákon beszélő, huncut kis angyalt. Aki már hagy aludni, és olyan rohamosan fejlődik, hogy néha csak ülök, és nézem, ahogy tevékenykedik, mert tudom, hogy nem sokáig lesz ez már így. Észre sem veszem, és a napjait iskolában, meg általában tőlem távol tölti majd.

Piszok nagy szerencse, hogy olyan munkát alkottam magamnak, amit most, a baba mellett is tudok csinálni. Így az sem baj, ha semmit nem dolgozom, de általában napi 1-2 órát (amíg alszik Dolly) azért sikerül haladnom. Ez a legideálisabb, amit egy olyan nő kívánhat, aki nem akar teljesen kiesni a munka világából, nem akarja, hogy berozsdásodjanak az agytekervényei, de nem is akarja elhanyagolni a gyermekét. Így legalább azt érzem, hogy nem teljesen szűntem meg létezni, nem kellett teljesen feladnom önmagam. Nem is vágyom többre, ennyi elég. A napom többi részében pedig épp emiatt, képes vagyok teljes értékű anyaként létezni. És most már érzem, hogy tényleg az vagyok.

Józan ésszel, ha valaki megkérdezi, azt mondanám, a gyereknevelés nettó szívás. És sosem értettem korábban azokat, akik egy mondatba tudták foglalni, hogy mennyire durva dolog is ez, és ők mégis mennyire boldogok. Hiszen ez a világ legnagyobb ellentmondása. És most mégis itt vagyok, és bár tényleg nehéz, és macera, és stressz, és káosz, és mégsem adnám semmiért. Nem cserélném el a kuncogásokat, és sikítós kacajokat, amikor mélyen a szemembe néz, és a lelkemig lát… Amikor hátranéz megerősítésért, hogy minden rendben van-e, amikor megtapogatja az arcom, hogy megismerkedjen vele, amikor halk babahangon elmeséli a gondolatait, vagy épp fennhangon ismételget egy szótagot, aminek ezer jelentése van.

És akkor érzem igazán, hogy az anyja vagyok, amikor hiába bármi, csak én tudom megnyugtatni. Amikor én altatom el. Amikor a testemből etetem, és ő hozzám bújva, szopizva elszenderedik. Amikor meglát, és elmosolyodik, még ha könnyes is a szeme. Egy kis csoda, akit semmiért nem adnék.