Ez a kérdés sokszor felmerült bennem az elmúlt időkben. Jelenleg a 6. hónapban vagyunk valahol, tehát elvileg még mindig élem életem legszebb 9 hónapját. Elvileg. De azért kíváncsi lennék, hogy vajon ki kezdte el terjeszteni ezt a közkeletű és általánosan elfogadott igazságot, mert vagy nagy lódító volt az illető, vagy nagyon vacak élete lehetett szegénynek.

Na nem mintha panaszkodnék, egy picikét sem. A várandósságom – lekopogom – eddig teljesen zökkenőmentes, minden rendben van még az orvosi leletek szerint is, és még mentálisan is úgy tűnik, hogy képes vagyok helyén kezelni a változásokat. De azért valljuk be, ez tényleg egy „más” állapot, ami valahogy nem igazán olyan rózsaszín felhős, baldachinos, mint a szép képeken szokott lenni.

1. trimeszter (vagyis harmad)

(Most már legalább ezt a szót is megértem, és megtanultam, hogy az orvos nem érti a 3 hónapot, neki 12 hetet kell mondani…)

Az első hónapokban arra jöttem rá, hogy már ez a szakasz is a legtöbb anyukánál másképp működik. Van, akinek az égvilágon semmi baja, van, aki egész nap a wc fölött görnyed, én csak simán képtelen voltam letolni a torkomon bármiféle ételt, és az első három hónapban elfelejtettem, milyen érzés, amikor jól esik az, amit eszel. Főzés kizárva, a hűtőt sem bírtam kinyitni émelygés nélkül.

Nem vagyok egy hatalmas darab nő, kb. egy 50 kilós 170 cm-es alkatot képzelj el, na ebből sikerült vagy 3-4 kg-ot leadnom az első időkben, annyira képtelen voltam enni. Ez volt ugye életem legszebb 9 hónapjának első harmada.

2. trimeszter

Aztán visszatér az élet, valahogyan. Van, akinél egyik napról a másikra, van, akinél lassabban, és van, akinél csak jóval később. Én a lassacskán verzió voltam, így, mire újra meg tudtam enni mindent, és mindezt normális mennyiségben (vagyis újra volt hely a gyomromban), addigra már a 4. hónap végén jártunk.

Eddigre azonban újabb érdekességek adódtak hozzá a mindennapokhoz. Például a „nincs egy göncöm se, amit felvegyek”, elkezdett szó szerint értődni, mivel az akkor még igen kicsike pocak is azonnal reklamált, ha csak egy picit is megszorította egy nadrág dereka. Úgyhogy előkerültek a bő ruhák, a valamikor félretett darabok, amikbe „majd belenövök”, és örültem, hogy volt bármi, ami rám jött és nem szorított.

Igen, bénán néztem ki a pálcika alkatommal a bő cuccokban. Viccesen, slamposan, és távolról sem csinosan. Egy nőnek pedig azért ez zavaró tud lenni, valljuk be. Pedig még csak épp úgy néztem ki, mint aki betolt egy egész pizzát, senki meg nem mondta volna, hogy baba van a dologban.

Aztán persze tényleg növekedésnek indult a picur, és lassan eljött az idő, amikor már nem is tűntek annyira nagynak a kismamáknak készült ruhák. Végre valami, ami passzol rám! 🙂 Feltéve, hogy fel tudom venni, mert a hajolgatás, a forgolódás, a zokni és cipő felhúzása, és néhány alapvető mozdulat ezen a ponton már elkezd igencsak körülményessé válni… De kitartás, még csak most jön a java!

3. trimeszter

Na itt tartunk most. Állítólag ez már tényleg „terhes” lesz, eddig csak „áldott állapot” volt ugye. Ugyan kérlek, nincs ebben semmi irónia! 😉 Eddig két párna kellett ahhoz, hogy képes legyek feküdni az ágyban (mert persze a hason fekvéstől már a második hónapban elbúcsúztam), remélem nem fog kelleni sokkal több eztán sem.

Most már érezhetően kezd súlya lenni a pocaknak, ami kissé megterheli a derekat, hátat, és úgy általában az egész szervezetet, ezt már érzem. De ez még mindig teljesen normális. Pedig a baba súlyának nagy részét még most kell majd megszereznie, úgyhogy rohamos növekedés várható.

Ha eddig nem lettek volna, most már egészen nagy eséllyel kialakulnak a „zebra csíkok” (striák), mintegy pecsétként életed hátralévő részére, amely emlékeztet majd életed legszebb 9 hónapjára… 🙂

Mi is a szépsége a dolognak?

Persze, tényleg különleges élmény, és hatalmas dolog, hiszen életet adsz egy kis embernek. Ez bizony nagy szó. Megvan a maga egyedisége, és mindenki tudja, hogy ez egy nagyszerű dolog. De épp ez a furcsa is benne. Hogy ezt mindenki „tudja”, nem „érzi”. Én például biztos nem érzem még anyának magam például. Nem változott semmi, csak egyre nagyobb vagyok.

A világ azt mutatja, hogy már akkor teljes szerelem van anya és gyermeke között, amikor az még a pocakban van, és amikor megszületik, akkor minden helyreáll, teljes a szimbiózis, és rózsaszín minden. A környezetem sztorijai ezzel ellentétben azt vetítik előre, hogy a szüléssel csak kicsit megkönnyebbül az anya (lévén kikerül belőle pár kiló), és ennyi. Aztán esetleg első babánál jön egy kis pánik, mikor anya ráeszmél, hogy most neki kellene életben tartani ezt a tehetetlen picikét.

Aztán szépen lassan beáll a rend, és elfogadod, kötődni kezdesz, és lassan az ösztönök is beindulnak, gondoskodni akarsz róla. De ez persze már túl van a 9 hónapon, ez egy másik sztori. Először jussunk el odáig… 🙂